Ebneth Simon és Hollósi Györgyné ügyéről korábban egy korabeli újságcikket közöltem, de mint kiderült, abban pont az egész bűntett legfontosabb mozzanata nem szerepelt, vagyis az, hogy ez nem is biztosan ennek a két embernek az ügye volt. Büntetőjogi szempontból legalábbis nem lehetett kétséget kizáróan bizonyítani, ami persze nem feltétlenül az ártatlanságot jelenti. Nem véletlenül nem találtam meg, hogy mi lett a történet vége. Most sikerült.
„1968. október 13-án reggel munkaruhás férfi – Prezenszki Sándor – szállt le a Heves megyei Karácsond községbe érkező vonatszerelvényről. Amikor a Széchenyi utca 27. számú családi házhoz érkezett, a döbbenettől megdermedt: az ajtót valaki felfeszítette, és felesége, meg tizenkét éves fia holtan, vérbefagyva feküdt a lakásban..."– indul a beszámoló a karácsondi kettős gyilkosságról a Magyar Rendőrben. A cikk írója ekkor még nem sejthette, hogy akiről a rendőrség meggyőződéssel állítja, hogy a gyilkosságok elkövetője, azt az illetőt, Ebneth Simont háromszor ítéli majd halálra a bíróság, aztán felmentik.
A tettes késő este hatolt be a nyitva hagyott utcai kapun át a családi ház kertjébe, kicsavarta a villanykörtét a falon, aztán benézett a ház üvegezett verandájának ajtaján, eközben az üvegen kesztyűnyomot, majd később homlok- és orrhegy lenyomatként azonosított nyomot hagyott. A konyhán keresztül jutott be a lakásba, aztán először Prezenszki Sándorné, majd a család hálószobában alvó kisfiát ütötte agyon baltával. A másik ágyban alvó kislány életét valamiért megkímélte. A lakásban elég felületes kutatást végzett, mert nem találta meg a szekrényben a húszezer forintos betétkönyvet és a kétezer forintnyi készpénzt.
A rendőrség december tizedikén fogta el a káli Ebneth Simont és a karácsondi Hollósi Györgynét. A gyakran italozó, asszony és a férfi 1968 tavaszán ismerkedett meg. Ebneth Simont adósságai szorongatták, Hollósiné pedig szeretett volna megszabadulni férjétől, akivel főként azért kötött házasságot, hogy a rendőrhatósági felügyelet alól mentesüljön. Hollósiné nem ritkán emlégette, hogy valahonnan pénzt kellene szerezni, és együtt költözni Budapesten albérletbe. Az asszonytól állítólag az sem lett volna idegen, hogy egyik családtagját megöljék, és így jussának nagyobb összeghez.
Ebneth és Hollósiné bűnügyének bírósági kálváriája még abban az évben megkezdődött a Heves Megyei Bíróságon, majd hosszú éveken át tartott. Simont halálra, bűntársát tíz évi szabadságvesztésre ítélték. A Legfelsőbb Bíróságon Ebneth viszont már következetesen tagadott, mire az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezték. Az új eljárást a Fővárosi Bíróság folytatta le, az előző procedúra pedig még kétszer megismétlődött. A másodszor és a harmadszor elsőfokú eljárásra kijelölt Fővárosi Bíróság újból és újból halálra ítélte Ebnethet és szabadságvesztésre bűntárársát, a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság pedig újból kétszer hatályon kívül helyezte az ítéleteket. Jöhetett a negyedik eljárás, ahol már első fokon megszületett a felmentés, amelyet aztán a Legfelsőbb Bíróság jóváhagyott.
A karácsondi kettős gyilkossággal kapcsolatban valóban kétséges bizonyítékok voltak. A helyszínen például nem rögzítettek olyan ujjnyomatot, amelyet azonosítani lehetett volna Ebnethék ujjnyomataival. Kriminalisztikai szempontból érdekesség volt, ahogyan a Bűnügyi Technikai Intézet megkísérelte a bíróság előtt igazolni, hogy a homloknyom Ebneth Simoné. Ez valószínűleg azért nem sikerült, mert egyszerűen kevés volt az idő arra, hogy olyan széles körű próbagyűjtést végezzenek, amely eloszlathatja a kétségeket. A vádhatóság legfőbb bizonyítéka az volt, hogy több tanú vallotta: látták Ebneth Simont a gyilkosság napján a helyszínen, megismerték a nadrágjáról. A feltűnő színű, vérfoltos pantallót nehéz lett volna egy másik ruhadarabbal összetéveszteni, de amikor a vádlott felpróbálta a nadrágot, a börtönben jó húsz kilót fogyott férfinak még a térdéig sem ment fel a ruhadarab.
Ami tény: a Legfelsőbb BÍróság végül 1974. október 7-én bizonyítottság hiányában felmentette Ebneth Simont és társát. Erről azonban egy szót sem írtak a korabeli lapok.
Ebneth védője Bárándy György volt, aki később a következőket mondta: „A rendőrségen ebben az időben még vertek, illetve egyéb kényszerítő eszközöket is alkalmaztak a beismerő vallomások kicsikarására. A védencemnek éppen ezért legalább tíz vallomása volt, hol beismerte, hol tagadta a gyilkosságot. Az első hatályon kívül helyezésnél a tanács elnöke azt kérdezte a vádlottól, hogy bűnösnek érzi-e magát. Erre azt mondta, igen, mert elkövette a bűncselekményt. A tanácselnök ezután megkérdezte, hogy szed-e gyógyszert. Kiderült, hogy a tárgyalás napján is be volt nyugtatózva, és ezek hatása alatt ismerte be a tettet."
A történet elején említett Magyar Rendőr cikk pedig dr. Kádár János r. alezredes, főkapitányhelyettes nyilatkozatával zárul: „Tizenegy éve nem volt kiderítetlen életellenes ügyünk. Most sem nyugodtunk bele, hogy az ügy zsákutcába fut."
(A borítóképen a helyszíni bizonyítási kísérlet azon pillanata látható, amikor Ebneth Simon megmutatja, milyen testhelyzetben feküdt a verandán a megölt Prezenszkiné/Magyar Rendőr)
(Forrás: Magyar Rendőr, 1969. augusztus 14., 23. évf./32. szám, dr. Katona Géza: A bűnüldözés fél évszázada, BM Kiadó, Budapest, 1998, Az Ebneth-per: kié a vérfoltos nadrág - Index.hu)
