Amikor az 1967 nyarán egy gödöllői lakótelepről eltűnt, majd két hét múlva holtan talált Ignácz-lányok történetének jártam utána, többször is felmerült egy név. Z. András, akinek vezetéknevét azért nem írom le, mert nem tudom, él-e még. Ki volt vajon ez az 1967-ben 20-21 éves fiatal férfi, akinek a neve több helyinek is beugrott, amikor a gödöllői egyetem búzatáblájában holtan talált Orsolya és Dorottya ügyéről beszélgettünk?
1963. január 15-én délután egy lakása felé igyekvő gödöllői nőt a Palotakerti szabadtéri színpadnál megtámadott és megerőszakolt egy ismeretlen férfi. A technikusoknak többek között a hideg téli időjárás miatt sem sikerült használható nyomot rögzíteni. A megtámadott nő azt mondta, egy 18-20 év körüli kb. 165 cm magas, világosszőke, hátrafésült hajú fiatalember volt, akinek kezei érdesek és erősen fehér arcbőrű, valamint lefelé keskenyedő hosszúkás arcú volt. Mivel a sértett olyan helyen dolgozott, ahol sok fiatalemberrel került kapcsolatba, a gödöllői járási rendőrkapitányság nyomozóinak egyik feltételezése szerint az elkövető kinézte magának áldozatát. Ezen a vonalon azonban nem jutottak előbbre. A rendőrök a személyleírás alapján ellenőrizték a Gödöllőn gyanúba jöhető fiatal férfiakat. A Ganz Árammérő Gyárban, a TEFU-nál, a Kisállattenyésztő Vállalatnál, a Gépjavító Vállalatnál, az Agrártudományi Egyetemen, a technikumokban és középiskolákban dolgozó, illetve tanuló fiatalembereknek is utánanéztek.
Március 13-án délután aztán újabb hasonló támadás történt. A sértett nő ugyanazt a személyleírást adta, mint az előző megtámadott, a bűncselekmény ráadásul majdnem ugyanott – 100-150 méterrel arrébb – történt. A helyszíni szemle itt is eredménytelenül zárult, értékelhető nyomott ott sem találtak. Nagyon úgy tűnt, hogy az elkövető mindkét esetben ugyanaz volt, a nyomozók pedig feltételezték, hogy nem fog leállni. Ezért álcázott megfigyelést szerveztek a Palotakerten, ahol egy nyomozónő, mint „csapda” sétálgatott egyedül, rádióadó-vevővel a zsebében, miközben két kollégája 200-300 méterre követte.
Közben a bejelentéseknek köszönhetően kiderült, hogy már korábban is történt hasonló eset. 1962 augusztusában fényes nappal megtámadtak egy ugyancsak gödöllői nőt a Palotakertnél, aki végül szembeszállt a támadójával, így el tudott menekülni. A személyleírás stimmelt. A sértett másnap ráadásul be is jelentette a rendőrségen a történteket, ahol közölték vele, hogy „figyelni fogják támadóját”, de jegyzőkönyvet nem vettek fel a panaszról.
Közben hetekig ment a megfigyelés a Palotakerten, de a támadó nem sétált bele a csapdába. Áprilisban aztán újabb erőszakos nemi közösülés kísérletéről tettek bejelentést. Egy ugyancsak gödöllői nőt fél hat környékén támadtak meg az egyetem mögötti erdős részen. A tettes többször arcon ütötte, úgy hogy megrepedt az arccsontja. Dulakodtak, a nő kiabált, mire a támadó elmenekült. A személyleírás stimmelt. Csak a ruházat – tréningruha, kék tornacipő, bakancs, háromnegyedes szürke télikabát stb – volt minden esetben más, de ezt az eltérő időjárási viszonyok számlájára írták a nyomozók. Mivel ez a támadás az előzőekhez képest másik helyszínen történt, arrafelé kezdtek szaglászni a nyomozók. Egyetemi hallgatókból portyázó csoportokat szerveztek, hogy ellenőrizni tudják az egész erdőt. Ennek ellenére május 8-án újra lecsapott az erőszakoló: egy egyetemista lányt támadott meg. A helyszínen sikerült lábnyomokat rögzíteni. 41-es cipő tulajdonosát keresték, akinek lábbelijén oldalt jellegzetesen párhuzamos, kettős bőrpánt-szegély van (ne feledjük, ekkoriban még nem volt annyi fajta cipő márka, mint manapság).
A hónapok óta tartó tortúrának végül olyasmi vetett véget, ami gyakran segít megrekedt nyomozásoknál. Véletlennek hívjuk. Történt, hogy az utolsó ismert sértett, az egyetemi hallgató lány május 20-án délelőtt összetalálkozott támadójával az egyetem alagsorában. Kölcsönösen felismerték egymást, mire az illető elfutott, de hiába, mert sikerült beazonosítani őt. A keresett személy volt Z. András villanyszerelő iparitanuló, akit végül gödöllői lakásán fogtak el. A 17 éves fiatal mindent tagadott, de amikor az erdőben talált lábnyom gipszöntvényét a lábáról levett cipő mellé tették, megtört.
Hogy mennyire igaz a Népszabadság újságírójának azon kijelentése, mely szerint a férfi ezekkel a támadásaival már szinte rettegésben tartotta a gödöllőieket, nem tudhatom, de gyanítom, hogy ebben az esetben nem affélő hatásvadász túlzásról van szó. A cikk szerint ugyanis a férfi letartóztatásakor 17 (!) nő jelentkezett a Pest megyei Rendőrkapitányságon, akik a szembesítésen mindannyian felismerték benne korábbi támadójukat. Z. András a Népszabadság cikke szerint mindig ugyanúgy támadott. Kileste az egyedül haladó nőket, mögéjük osont, hátulról halántékon ütötte őket, majd amikor a földre zuhantak, erőszakoskodott velük. Több nőt olyan erővel ütött le, hogy azoknak eltört az arccsontjuk. Néhányan még a pénzüket is felajánlották neki, hogy szabaduljanak, de hiába, vagyis a fiatal férfi „igazi” szexuális ragadozó volt. Az áldozatok közül többen terhesek voltak, amikor Z. megtámadta őket. Kihallgatásán elmondta, hogy anyja nevelte, apja tizenhat évvel korábban elhagyta őket. Mivel az anyja sokat dolgozott, a fiú esténként is egyedül volt otthon. Pár évvel korábban egy galeri tagja lett, ahol állítása szerint „megtanították”, hogyan kell hatékonyan támadni.
Azt a bűncselekmény-sorozatról tanulmány író Köves Imre r. őrnagy is elismerte, hogy a nyomozás során vétettek pár hibát. Nem alkalmaztak például rendőrkutyát a helyszíni szemléken, de az álcázott megfigyelés sem sikerült jól, mert a megfigyelők rögtön feltűntek a környékbelieknek. Köztük Z. Andrásnak is, aki az elfogása után azt mondta, hogy éppen azért nem támadott ekkoriban a parkban, mert hallotta, hogy civil rendőrök lesik arrafelé a gödöllői szatírt. Andrást ráadásul már az 1963 januárjában megtámadott nő is felismerte az egyetemen, de a barátai lebeszélték arról, hogy jelentse ezt a rendőrségen, mert Z.-t "rendes, becsületes fiatalembernek" ismerték. Ha a rendőrök a támadás után is kapcsolatban maradnak a megtámadott nővel, valószínűleg elmondta volna nekik, hogy másfél hónappal a történtek után összetalálkozott a tettessel.
Hogy összesen hány áldozata lehetett Z. Andrásnak, azt megbecsülni sem lehet, de ha a hasonló típusú bűncselekményekből indulunk ki, azt kell mondani, mint amit az egészen elképesztő „csabai szatír” esetében: sokkal, de sokkal több, mint a hivatalos szám. Hogy milyen büntetést kapott Z. András, arról sajnos semmiféle információt nem találtam, de ez valószínűleg a helyiek előtt sem volt ismert. Én szinte kizártnak tartom, hogy 1967-ben, négy évvel az elfogása után szabadlábon volt, vagyis eleve nem lehetett érintett az Ignácz lányok eltűnésében. Azt kettős gyilkosságot a mindössze tizenkét éves Harangozó Sándor követte el.
(Forrás: Köves Imre: Gödöllőn elkövetett nemi erkölcs elleni bűncselekménysorozat nyomozása, Belügyi Szemle, 1963. 10. sz./Elfogták a gödöllői banditát , Népszabadság, 1963. május 22.)
(Borítókép: Gödöllői Agrártudományi Egyetem Kollégiumának bejáratánál, Antal Károly alkotása: Ifjúság /1966/. Fortepan, Urbán Tamás)
